Meg Cabot: A neveletlen hercegnő naplója - sorozat

forrás: libri.hu

10 dolog, amiért imádtam:

1. Az a nagyon csajos-klasszikus könyv, néhol sírósan, de inkább nevetősen, összességében mégsem gejl módon romantikus.

2. Mindenki csak annyira gonosz benne, amennyire az adott szituáció megkívánja - ennek megfelelően a pozitív karakterek sem tökéletesek, mindenki hibázhat, s ha akarja, jóvá teheti a vétkét. A lényeg minden kötet végkicsengésében: melózni kell mindenért - jó jegyért, jó állásért, kapcsolatért, jó alakért, még akkor is, ha hercegnő vagy.

3. Szuperjó pasik vannak benne - a főfiú különösen érdekelne "élőben". :)

4. Sok-sok utalás a filmre, s a kettő közti különbségre - kár, hogy a filmgyártók nem ragaszkodtak jobban a könyv sztorijához és karaktereihez.

5. Ha már itt tartunk, pár fő különbség: Mia apja nem halott, Mia nem szakít végleg Michaellel, nem neki kell irányítania Genoviát, nem kell férjhez mennie rögtön a suli után, ráadásul az öreg hercegnő egyáltalán nem Julie Andrews....

6.... sokkal inkább Janice Dickinson, Liza Minelli és Victoria Beckham keveréke. Na, őt kellett volna filmvászonra vinni! :)

7. Minden szituáció, csavar, intrika és megoldás teljesen természetesen következik be a karakterek jellemének, élettani sajátosságaiknak és életterüknek megfelelően. Hiteles minden sora, mégha egy nemlétező ország nemlétező hercegnőjéről szól is.

8. Az író kedvesen, de határozottan, szép érvekkel védi meg a(z igényesen) szórakoztató műveket, amelyekre igenis szükség van, hiszen muszáj lazítani, nevetni, kiengedni kicsit, nem lehet minden nap a Háború és békét olvasni munkába menet a metrón!

9. Ha, tetszik, ha nem, tökéletesen bemutatja a csajok lelkivilágának működését, ezért nemcsak lányoknak-asszonyoknak, de apáknak és barátoknak (olyan barátoknak) mindenképp kötelező olvasmány legalább az egyik kötet. Oké, lehet, hogy nektek kicsit sokkoló, de utána sok-sok-sok dolog tiszta lesz a csajokkal kapcsolatban. Szerintem megér egy próbát!

10. Szuper humora van az írónak, rengeteget lehet rajta nevetni (legalábbis sokkal többet, mint a filmen, ami inkább a cuki-faktorra gyúrt), s köztük is mindent visz az a rész, ahol Mia hercegnő 10 pontban megindokolja, miért a Baywatch a kedvenc sorozata. :D

Amin még lehetett volna dolgozni: 

1. A film egyetlen, de nagyon határozott előnye a sűrítés volt - kicsit soknak éreztem 10 kötetre széthúzni a sztorit, bár a történetvezetés minden esetben indokolta.

2. És ez a másik fájó pont: fordulatos és sok csavarral megtekert sztori mindegyik kötet, mégis az egyes részek felépítése kissé fájóan egyforma: minden részben van egy nagy próbatétel, amelytől Mia retteg, számtalan tanácsok kap, hogy miként oldja meg a helyzetet, mire ő vállalva minden kockázatot a saját megoldását választja, ebből hatalmas botrány keletkezik, de a végén minden jóra fordul. 

Mindent összevetve ajánlom a könyvet minden korosztálynak 12-13 évtől felfelé, mert helyes sztori, van benne sok-sok érzelem, fejlődés, megpiszkál néhány társadalmi, környezetvédelmi kérdést is, ráadásul mindkét oldalról, plusz olyan helyzetekkel dolgozik, amelyekkel (a hercegnőséget leszámítva) minden nap találkoznak a tinik, a szüleik, a tanáraik (hercegnőknél a testőreik...), s oké, lehet, hogy "csak" szórakoztató mű, de gondoljunk bele: viccesnek lenni egyáltalán nem könnyű! Úgyhogy fanyalgás helyett csak élvezzük a könyv könnyed sorait és azt, hogy itt jótündérek nélkül, a "valós életben" lehet happy end és boldogan éltek, amíg meg nem!

forrás: fanpop.com

Jennifer E. Smith: Vajon létezik szerelem első látásra?

forrás: lira.hu

A cím alapján ismét egy nyálas-romantikus tiniregényt sejthet az olvasó, ám már az első oldalakat olvasva eltűnik a fejéből az összes ismert forgatókönyv, s kezdi kapiskálni, hogy talán többről lehet szó... Hát, ha nem is sokkal többről, de legalábbis eléggé másról, eléggé mai, húsbavágó, sokakat érintő témáról, amiről nem beszélgetünk, mert az emberek egy részének nagyon fáj, a többieknek meg már túl  természetes. 

A regény főszereplője, Haley, elvált szülők egyetlen lánya, aki éppen apja esküvőjére "igyekszik" - annyira, hogy a nagy "sietségben" sikerül lekésnie a gépét, s a másik járaton, bizonyítva, hogy véletlenek márpedig nincsenek, ő is párra talál. Közhelyes történetnek tűnik, és valahol talán az is, bár tartogat egy-egy csavart, néhány aranyos poént, de legesleginkább sok-sok kimondott-kimondatlan érzelmet, sérelmet, kérdést, és választ a tinik és a felnőttek szemszögéből egyaránt.

Tetszett benne, hogy bátran, kertelés nélkül kérdez és ad választ az író, meg is lepődtem kicsit, hogy nő írta, annyira sallangmentes és letisztult a stílusa. Nem szexista megjegyzés akart lenni a fenti mondat, hiszen tény, és való, hogy mi, nők, szeretjük kicsit túlreagálni, túlbonyolítani, túlkombinálni a dolgokat, ahelyett, hogy egyrészt elfogadnánk az új élethelyzetek, másrészt kicsit kiélveznénk a pozitív eseményeket. A könyvben szereplő két pasi, az apuka, ill. Haley fiúja nagyon férfias, egyenes, korrekt pasik, szimpatikus karakterek, nyugisak, okosak, mindenki ilyen párra vágyik. Már csak az a bibi, hogy a papa bölcsességét immár egy másik nő, s várhatóan egy újabb gyerkőc is élvezheti, míg Haleynek és anyukájának jutott a depi, a gyász 5 fázisa, meg az, hogy felváltva szedték össze egymást a padlóról, mialatt a papa az új állás, az új baráti kör és az új szakáll mellé egy új feleséget is beújított. Ez pedig már az az oldal, ami egyáltalán nem volt szimpatikus. Természetesnek, sőt, szinte örömtelinek beállítani egy ilyen eseményt, s párhuzamba állítani apa új esküvőjét egy temetéssel, mint sokkal rosszabb variációval... Na, ez kifejezetten nem elegáns. Ahogy azt is erőtlennek és elcsépeltnek éreztem, hogy ilyen mondások tartották a regény pilléreit, mint: "Jobb valakit ismerni, szeretni és elveszteni, mint egyáltalán meg sem ismerni." Köszi, ezzel aztán a hősnő sem érezte magát kiengesztelve.

forrás: bookdivas.com

S valahol azt éreztem, hogy az író maga sem... Hiába próbálta arra terelni a végső kicsengést, hogy milyen nagyszerű dolog megtalálni egy új szerelmet, ha elfáradt egy kapcsolat (nem volt veszekedés, verekedés, utálkozás, egyszerűen nem küzdöttek egymásért, ami elég gáz, és nem mellesleg a papa következő kapcsolata számára sem a legjobb ígéret...), egyszerűen gyenge jellemre vall. S hiába az apa magvas gondolatai, nagy időket megélt ember bölcsességének tapasztalatai, ha a valóságban nem működhetnek a szónoklatok és útmutatások mondatai. 

Működik viszont ehelyett Haley kamaszos őszintesége, értetlen kérdései, felnőtt és gyerek lét határán egyensúlyozó lényének bizonytalanságai, kitörései. Minden könnycseppje hiteles, minden kiáltása drámai, szó szerint együtt sírtam vele. Kérem a végére a szirup helyett a valódi feloldást, enélkül nem lehet másik könyvbe kezdeni!!!

Szepesi Nikolett: Én, a szexmániás

forrás: bookline.hu

Ügyeletes botránykönyv, én meg kíváncsi vagyok - következmény: elolvastam. Meglepő módon nem éreztem kényszert rá, hogy mindenestől elutasítsam, mindenesetre erős fenntartásokkal sem tartom ajánlottnak. 

Ami tetszett: Ugyan sokak szerint gusztustalan dolog a világ elé tárni a hálószobatitkokat, most mégis éreztem némi elégtételt amiatt, hogy ez a kicsit egyszerű gondolkodású lány, aki annyi nős/kapcsolatban élő szuperkannal jött össze, most végre letöri a pasik szarvait, akik eddig szabadon, mindenféle gátlás és lelkiismeret-furdalás nélkül vittek szobára mindenkit, aki élt és mozgott (hiszen az, gondolom, kétségtelen, hogy annak ellenére, hogy Niki az első, aki ezeket a "románcokat" felvállalja, azért az említett népszerű sportolók nagy része ugyanezt műveli, csak éppen pasiktól ez kevésbé megbotránkoztató). A másik, amiben bátornak tartom, a masszőrös-molesztálós ügy. Nyilván nem voltam mellette, és lehet, hogy volt túlzás az elmeséltekben, de pont azért, mert egy gyereklánynál, főleg, ha kénytelen utasításra félmeztelenül masszíroztatni magát, már az is kiveri a biztosítékot, ha egy vén hapsi nyálcsorgatva néz rá, éppen emiatt kellene különösen körültekintően bánni velük, egyetlen fél mondattal vagy mozdulattal sem szabad utalni semmi olyanra, amitől úgy érezheti, molesztálták. Aki erre nem képes, az ne foglalkozzon gyerekekkel.

Ami nem tetszett: Nagyon zavart az állandó ambivalencia a szerző könyvhöz való hozzáállásában. Egyfelől hirdeti, hogy mennyire vagány kislány, mindent elmond, nem szégyelli, amit tett, másfelől vagy hatszor leírja, hogy az édesanyja és a nagymamája még véletlenül sem olvashatja el a sztorit. Akkor most hogy van ez? Éppen a legfontosabbak előtt nem mer emelt fővel állni? Hol marad a vagányság? Aki felnőtt és szembenéz a múltja egy darabjával, annyira nyíltan, hogy ezt egy egész ország előtt ki is tárgyalja (ami kínos témák esetén nem feltétlenül kötelező...), annak egyszerűen a tiszta vizet öntés és az őszinteség természetéből fakadóan muszáj lenne, sőt, elsőként a legfontosabbak előtt kellene kimondani az egészet ahhoz, hogy hiteles legyen a felvállalás. Ennek folytatása a második "nem tetszett" pont: a felelősség folyamatos elhárítása. Egy felnőtt ember, aki döntései és azok következményeinek teljes tudatában éli az életét, nem keres folyamatosan magyarázatot és felmentést azért, amit tesz. Niki könyvében viszont mást sem olvashatunk, mint okkeresést arra, hogy miért történt mindez így, s hogy valójában ő micsoda szerencsétlen áldozat. Persze, szomorú és nehéz dolgokon ment keresztül, valószínűleg mindenki kiborult volna az apás-mostohaapás sztorin, a molesztáláson, s nehéz lehet elviselni a folyamatos feszültséget, a teljesítménykényszert is, és valahogyan nyilván ki kell ereszteni a gőzt. Oké. Még az is vállalható, hogy ő ezt állandó partnercserével kívánta megoldani - ha kölcsönös volt a vonzalom, és senki sem várt többet, lelkük rajta. De azt gondolom, hogy fölösleges ezért a fenti nyomorúságokat felhozni mentségül, mivel a döntést minden egyes esetben ő, Niki hozta meg, s lehetett volna más választása is. Az meg, hogy Facebook-generáció, meg mittudomén, gyors életritmus, és micsoda hibás a társadalom... Hát ebben is van valami, bár Niki 12-13 éves korában még pont nem a FB volt a menő, az inkább a mostani gyerekekre veszélyes, úgyhogy ha jogos is a felvetés, az ő helyében nem helytálló.

Amitől kibuktam: A legtöbb sztori viszonylag érdekes volt, egyfajta fura egyveleg a pasikról, férfiasságukról, csábítási trükkjeik néha viccesek, néha izgalmasak voltak, sőt, kifejezetten vagánynak tartottam, hogy legtöbbször maga Niki választott, vadászott, nem várta el, hogy meghódítsák, ha kellett neki valaki, azt megszerezte. Egy történet mégis szíven ütött, mert abban az esetben nem magát, nem is a pasit, hanem egy másik nőt alázott meg. Egy nős pasit csábított el, kihívásnak érezte, hogy meg kell hódítania, mivel a hapsi boldog kapcsolatban élt, nemrég született gyereke, szerette a párját, s neki, a saját megnevezése szerint "női b*szógépnek" muszáj volt ezt a férfit is megszereznie. Nem érzelem, nem szerelem hajtotta, csak az, hogy elvegye a másiktól. Sikerült is neki, s együttléteik után elégedetten vihogott magában, hogy milyen jó neki, hogy ő a "másik" nő. Ez szerintem ízléstelen és nőként vállalhatatlan. A másik, amire viszont a kiadónak lehetett volna szeme, mert nem biztos, hogy jó hírüket növelte: hogyan adhatnak ki, kedves Ulpius egy olyan könyvet, amiben ilyen sokszor, és ennyire nyíltan vállalja az író, hogy számos alkalommal mindenféle védekezés nélkül szexelt? Ha a szerzőben nem volt ennyi felelősségérzet, legalább az egyik felnőttben lehetett volna, aki a közelében tartózkodott.

forrás: life.hu

Leiner Laura: Szent Johanna Gimi

forrás: nyugat.hu

A recept látszólag pofonegyszerű: tizenévesek, kamaszkori problémák, egy helyes srác, egy bénázó csaj, plusz egy saját szabályrendszerrel bíró környezet, adott esetben egy budai elitiskola, ahová olyan szakkört és tantárgyat pakolhat be az író, ami csak megfelel karakterei elképzeléseinek, s máris kész a kasszasiker, a nagy sztori, a lányszíveket évekig megdobogtató, rongyosra olvasott, nagybetűs KÖNYV. Bejött ez már eddig mindenkinek J.K. Rowlingtól kezdve Stephanie Meyerig, akik csak nyomokban használták a fenti kliséket, s nagyot tarolt vele Mag Cabbot, A neveletlen hercegnő szerzője, akitől aztán még kész fordulatokat is átvett Leiner ("Köszike, puszika!" - No comment...), azonban valahogy mégsem sikerült nálam befutnia. A tiniszíveket, persze, annak rendje és módja szerint a marketing szempontoknak megfelelően gondosan kikövezett úton azért elérte, annyira, hogy az utolsó kötet megjelenése valóságos hisztériába torkollott, s gondoltam, ezen a szuper hétvégén végre eljött az idő, hogy én megismerkedjem Magyarország aktuális kedvenceivel. 

Hát, ha nagyon elcsépelt akarnék lenni, jöhetnék a klasszikus idézettel, hogy "kicsi is, sárga is, de legalább a miénk", de igazából még ez sem tudott jobb kedvre deríteni olvasás közben. Egyszerűen nem értettem az első kötetet olvasva, hogy miért is született meg ez a könyv? Mit keres a papíron ez a rengeteg értelmetlen sor, ami végül nem vezet sehová, nem mesél el semmit, nem állapít meg semmit, még csak nem is jellemez igazán, egyszerűen csak... csak van. A fent említett három sikeres szerző alapvetően azért tudott egy tinikönyvvel elérni milliókhoz, mert a sokszor banális történetek mögött nyomokban némi tartalmat, és mellé jókora érzelmi töltetett tudtak elénk tárni, magyarul lehetett jókat nevetni és olykor sírni is rajtuk, képesek voltak megérinteni és be is nyomni ezeket a kapcsolókat, mégha hatásvadász módszerekkel is, de sikerült, s ha nem is életünk meghatározó olvasmányai a HP-könyvek meg a vámpír sztorik, azért kamasz(lány)ként vállalható olvasmányok. Ezzel szemben a Szent Johanna Gimi első kötetében csak úgy megtörténik minden, magától értetődik minden, s gyakorlatilag csak annyira váratlan és izgalmas egy-egy fordulat, mint a papucsállatkák nemi élete. Hőseink új iskolába kerülnek, a főszereplő csaj országos hírű kétbalkezes, ennek ellenére mégis felvették az elit gimibe, ahol hamar az olvasókör meghatározó alakja és az iskolaújság elismert szerkesztője lesz, sőt, még az osztály szépfiúja is felfigyel rá, miközben két legjobb barátja végig mellette áll, hogy érzelmi viharai között támogassák, mi pedig csak azon izgulhatunk, hogy egy-egy utalás mikor válik eseménnyé. Nincs tétje a versenyeknek, nincs izgalom a bál előtt, nincsenek szégyellős szemezések és tenyérizzadós dadogások, még csak egyetlen érdekes karakter sem jelenik meg, semmi. Egyszerűen olyan érzésem volt olvasás közben, mintha egy számítógép írt volna egy divatos hatású, népszerűnek szánt könyvet bizonyos sablonszereplők, sablonhelyszínek, sablonérzelmek és sablonesemények alapján, de gondolat és érzések híján. 

forrás: bookline.hu

Azt meg aztán végképp nem értettem, hogy minek indul el bizonyos szálak alapján, ha végül azoknak nincs funkciójuk? Csak egy példa: a helyszín francia tagozatos, országosan elismert hírű elit iskola. Jó hírű suliknál alapkövetelmény, hogy nem lehetsz totál zokniagyú, tehát mit keres a sztoriban Virág? Nem igazán lehetsz bukott, lusta dög, tehát mit keres itt Cortez? És amúgy is, létezik ma még egyetlen, átlag általános iskolában nevelt tinédzser, aki franciául tökéletesen dumál, angolul meg egy szót sem tud kibökni? Tehát mit keres itt a főszereplő Reni? Olvasás közben először azt vártam, majd magától elragad a történet, aztán a felénél elkezdtem figyelni, kombinálni, reménykedni, hogy csak lesz valami izgi, valami sztori, sasoltam a perzselt szívű fiatalok minden mozdulatát, hogy majd tuti ő vagy ő lesz, akire eddig nem figyeltem, és meg fog lepni, jön valami váratlan fordulat, ami az egész lapos történetet feldobja, csak vártam, lestem, figyeltem... aztán egyszercsak vége lett. Komolyan mondom, zavarba jöttem, s rögtön neki is láttam  a második kötetnek. Aztán a negyedénél mindenestől letettem. 

Nem tudom, hogy a kiadónak vagy valamilyen mentornak van-e felelőssége beleszólni, mielőtt egy-egy könyv nyomdába kerül (nyilván ez nem az a kategória, aminek minden szaváért vért izzadt a szerző, ezért egy hangot sem változtatna rajta), mindenesetre nem ártott volna, ha többen ránéznek a "műre", mert ez ebben a formában zajos (kassza)sikere ellenére is kínos.

Szabó Magda: Az ajtó - Film kontra könyv

forrás: polc.hu

Mindig csodáltam azokat a bátor rendezőket, akik megkísérlik a lehetetlent, s filmre visznek egy könyvet, mégpedig a kevés cselekménnyel bíró, ám drámai erővel és gondos szóhasználattal megírt, tudatosan felépített, precízen kidolgozott fajtából. Pedig látszólag a nagyszerű Szabó Istvánnak könnyű dolga volt: a sztori, akár egy dráma, sűrített, nem terjengős, a karakterek izgalmasak, a feszült párbeszédeket is megírta már helyette az írónő, így hát elég csupán összeollózni némi szövegkönyvet belőle, keríteni pár színészt és korhű kelléket, s szinte magát leforgatja a film, annyira egyértelmű minden. Persze, csak szinte, úgyhogy végül nem is sikerül belőle semmi, az egész film csupán egymás mellé vágott jelenetek sorozata, amelyek közt némi összetartó erőt Emerenc visszatérő söprögetése és a gyönyörű zene ad, ám ezek csupán fonalak, amelyek egy fabábut tartanak össze, nem pedig egy hús-vér ember csontváza-izomzata. 

A film tehát fakó és élettelen, amelyről lerí, hogy alkotói sokkal nagyobb energiát fordítottak a kellékek és a jelmezek tökéletesítésére, mint a történetre és a szereplőkre. Pedig éppen a karaktereken lett volna a hangsúly, ám az írónőt megformáló színésznő, sajnos, legnagyobb igyekezete ellenére alkatától fogva helytelen választás volt. Egyszerűen nem értettem, hogy a könyv szerint alacsony, madárcsontú írónőt hogyan játszhatja el egy kifejezetten vaskos, magas termettel bíró színésznő? Éppen a két nő, Emerenc és Magda, közti fizikális különbség adta a könyv és a két szereplő kapcsolatának egyik sarokpontját, állandó feszültségforrását. Minden vitájuk, minden pengeváltásuk százszorosan felerősödik a könyvben olvasható, s erőteljesen hangsúlyozott törékenység kontra nyers, természetes erő tükrében. A filmben ezzel szemben a két nő közül éppen az írónő a vaskosabb, s furcsa módon folyton Emerenc az, aki felnéz a film szerint nála magasabb írónőre, ezzel pedig jónéhány jelenet és párbeszéd érvényét veszti, hiteltelenné válik. 

Ha már a hitelességnél tartunk, az írónő férjét sem kerülhetjük ki, aki a mű szerint ugyan súlyos tüdőbeteg, ennek ellenére a filmben jól táplált, nagydarab, láthatóan egészséges színész jeleníti meg a karakterét. Azért ez is több, mint furcsa. Az pedig már csak rátett egy lapáttal az említett "hitelességre", ahogy az összes könyve szerint mélyen vallásos, a szerelmet minden leírásában gondos fátylak és képek mögé rejtő írónő a filmben pajzán nimfa módjára lovaglóülésben ül beteg férje ölében, miközben a férj éppen a tüdejét készül kiköpni (bár, hogy dicsérő szavak is legyenek, meg kell jegyeznem, Eperjes gyönyörűen hörög, amikor csak szükséges). 

Ezeknél a zavarba ejtő döccenőknél már csak egy kínosabb pont van a filmben: a többször felbukkanó, számítógépes technikával szerkesztett vihar, amely, mint egy ócska, rongyos színházi függöny, vonul át a szemünk előtt, időről időre kizökkentve a nézőt, nehogy egy pillanatra is elfeledkezzünk a valóságról. Ha ennyire nem ment a cgi, minek kellett erőltetni? Érthetetlen... 

forrás: alexandrakonyveshaz.hu

Három embernek köszönhetően végül mégiscsak fogyasztható lesz a film, főleg azok számára, akik a könyvet nem olvasták. Helen Mirren, a tündöklő, örökifjú díva kristálytisztán és végtelenül természetes módon adja nekünk Emerenc alakját, kristálytiszta jellemét, elementáris erejét, egyszerűen kérdés nem fér hozzá egyetlen percig sem, hogy ő maga Emerenc, a villa házmesternője, s ugyan nem ismerem Mirren mindennapjait, azért gyanítom, viszonylag ritkán söpri nyírfaseprűvel a járdát, s ugyanolyan "gyakran" szokta a szennyes ruhát az udvaron kifőzni, a vásznon mégis minden mozdulata hiteles, megkérdőjelezhetetlen. Mi, magyar nézők pluszként kapjuk Bánsági Ildikó csodás szinkronhangját, aki különleges hangszínével csak hozzátesz Helen Mirren nagyszerű alakításához, bár, aki kíváncsi, járjon utána, azért az eredeti hang is megér egy misét! Harmadikként pedig muszáj megemlíteni Györgyi Annát, aki minden gyöngédségét és törékenységét belevitte az írónő szinkronjába, így az eredetihez képest nekünk egy sokkal lágyabb, érzékenyebb Magda mutatkozik meg, mint aki Martina Gedeck saját hangján beszél. 

Csűrjem-csavarjam még tovább, vagy elég világos, hogy ha valaki kíváncsi rá, inkább a könyvet olvassa el, s a filmnek a közelébe se menjen?

Libba Bray: Rettentő gyönyörűség-trilógia

forrás: libri.hu

Szeretnél egy jó könyvet olvasni? Egy csajos sztorit, angol úrikisasszonyokról, lánykollégiumról, szerelemről? Valami jó kis cukorszirup kellene? Akkor ne ezt a könyvet válaszd? Persze, igazak a fenti sorok is, mert jó a könyv, Angliában játszódik, kollégium is van, meg lányok, de ez a könyv sokkal több réteget és sokkal másabb hangnemben piszkálgat, mint várnánk. Alapvető izgalmas tulajdonsága, hogy senki és semmi sem egyértelmű benne, nincsenek zsánerek, a gonosz sem velejéig romlott, a jó sem szeplőtlen tiszta, a szegény lány sem önzetlen és feltételek nélkül jó, s éppen ezért nem is jár neki alanyi jogon a happy end, de kitartással és küzdőszellemmel eléri a célját. Ahogy eléri a két gazdag kisasszony is, bár az ő sztorijuk a könyv végeztével nem teljesen happy és a legkevésbé sem end, sokkal inkább egy új és izgalmas kezdet. Olyan életek kezdete, és olyan sorsok vállalása, amelyek valós alakjukban sok-sok társadalmi változás hírnökei lehettek a könyv említette években. S hogy a kettő közti űrt, a sablonszerű indulás és a kissé szokatlan befejezés közti három kötetet mi tölti be? Elsősorban egy párhuzamos világ, egy varázslatos birodalom, ahol minden lehetséges, sőt, még annál is több, s éppen ezért a legnagyobb mélységek és magasságok felismerésére a legjobb terület, egészen addig, amíg kezelni tudjuk a szabadjára engedett vágyakat, indulatokat és a velük járó következményeket. A varázsvilág csodás, burjánzó dzsungelszerűsége mellett is logikusan, szinte festményszerűen megrajzolt egész, ahol pokoli és mennybéli teremtmények meglepően emberi érzésekkel és lélekkel bírnak, cserébe láthatjuk saját világunk emberszabású lakóit, akik viszont földhöz kötöttségükkel együtt is sokszor égi tisztaságú máskor éppen förtelmesen mocskos jellemvonásokat mutatnak, társadalmi, földrajzi vagy éppen nembéli különbségektől függetlenül. Örömmel olvastam a 21. század kamaszlányainak írt regénytrilógiában többek között olyan kérdésekről, mint nemek egyenlősége, szexuális identitások sokszínűsége és elfogadásának nehézségei, női szerepek és a választás nehézsége, azonban a sorozat végeztével kissé csalódottan konstatáltam, hogy a sok-sok gondolatokat indító mondat csak a felszínt kapargatta meg, valódi felismerések nem történnek. Valahol, persze, érthető és nem is elvárt, hogy a női jogok harsogó kiáltványa legyen a könyv, márcsak stílusa, és varázslatai ellenére is erősen racionális hangvételét illetően sem férne bele erőteljes, megrázó katarzis, mégis, picivel több gondolat elfért volna azon az ezer oldalon... Összességében ajánlott, szórakoztató, de nem rohasztja le az ember agyát, a második kötet pedig egyenesen letehetetlen. Remek!

forrás: bookpage.com