Szabó Magda: Az ajtó - Film kontra könyv

forrás: polc.hu

Mindig csodáltam azokat a bátor rendezőket, akik megkísérlik a lehetetlent, s filmre visznek egy könyvet, mégpedig a kevés cselekménnyel bíró, ám drámai erővel és gondos szóhasználattal megírt, tudatosan felépített, precízen kidolgozott fajtából. Pedig látszólag a nagyszerű Szabó Istvánnak könnyű dolga volt: a sztori, akár egy dráma, sűrített, nem terjengős, a karakterek izgalmasak, a feszült párbeszédeket is megírta már helyette az írónő, így hát elég csupán összeollózni némi szövegkönyvet belőle, keríteni pár színészt és korhű kelléket, s szinte magát leforgatja a film, annyira egyértelmű minden. Persze, csak szinte, úgyhogy végül nem is sikerül belőle semmi, az egész film csupán egymás mellé vágott jelenetek sorozata, amelyek közt némi összetartó erőt Emerenc visszatérő söprögetése és a gyönyörű zene ad, ám ezek csupán fonalak, amelyek egy fabábut tartanak össze, nem pedig egy hús-vér ember csontváza-izomzata. 

A film tehát fakó és élettelen, amelyről lerí, hogy alkotói sokkal nagyobb energiát fordítottak a kellékek és a jelmezek tökéletesítésére, mint a történetre és a szereplőkre. Pedig éppen a karaktereken lett volna a hangsúly, ám az írónőt megformáló színésznő, sajnos, legnagyobb igyekezete ellenére alkatától fogva helytelen választás volt. Egyszerűen nem értettem, hogy a könyv szerint alacsony, madárcsontú írónőt hogyan játszhatja el egy kifejezetten vaskos, magas termettel bíró színésznő? Éppen a két nő, Emerenc és Magda, közti fizikális különbség adta a könyv és a két szereplő kapcsolatának egyik sarokpontját, állandó feszültségforrását. Minden vitájuk, minden pengeváltásuk százszorosan felerősödik a könyvben olvasható, s erőteljesen hangsúlyozott törékenység kontra nyers, természetes erő tükrében. A filmben ezzel szemben a két nő közül éppen az írónő a vaskosabb, s furcsa módon folyton Emerenc az, aki felnéz a film szerint nála magasabb írónőre, ezzel pedig jónéhány jelenet és párbeszéd érvényét veszti, hiteltelenné válik. 

Ha már a hitelességnél tartunk, az írónő férjét sem kerülhetjük ki, aki a mű szerint ugyan súlyos tüdőbeteg, ennek ellenére a filmben jól táplált, nagydarab, láthatóan egészséges színész jeleníti meg a karakterét. Azért ez is több, mint furcsa. Az pedig már csak rátett egy lapáttal az említett "hitelességre", ahogy az összes könyve szerint mélyen vallásos, a szerelmet minden leírásában gondos fátylak és képek mögé rejtő írónő a filmben pajzán nimfa módjára lovaglóülésben ül beteg férje ölében, miközben a férj éppen a tüdejét készül kiköpni (bár, hogy dicsérő szavak is legyenek, meg kell jegyeznem, Eperjes gyönyörűen hörög, amikor csak szükséges). 

Ezeknél a zavarba ejtő döccenőknél már csak egy kínosabb pont van a filmben: a többször felbukkanó, számítógépes technikával szerkesztett vihar, amely, mint egy ócska, rongyos színházi függöny, vonul át a szemünk előtt, időről időre kizökkentve a nézőt, nehogy egy pillanatra is elfeledkezzünk a valóságról. Ha ennyire nem ment a cgi, minek kellett erőltetni? Érthetetlen... 

forrás: alexandrakonyveshaz.hu

Három embernek köszönhetően végül mégiscsak fogyasztható lesz a film, főleg azok számára, akik a könyvet nem olvasták. Helen Mirren, a tündöklő, örökifjú díva kristálytisztán és végtelenül természetes módon adja nekünk Emerenc alakját, kristálytiszta jellemét, elementáris erejét, egyszerűen kérdés nem fér hozzá egyetlen percig sem, hogy ő maga Emerenc, a villa házmesternője, s ugyan nem ismerem Mirren mindennapjait, azért gyanítom, viszonylag ritkán söpri nyírfaseprűvel a járdát, s ugyanolyan "gyakran" szokta a szennyes ruhát az udvaron kifőzni, a vásznon mégis minden mozdulata hiteles, megkérdőjelezhetetlen. Mi, magyar nézők pluszként kapjuk Bánsági Ildikó csodás szinkronhangját, aki különleges hangszínével csak hozzátesz Helen Mirren nagyszerű alakításához, bár, aki kíváncsi, járjon utána, azért az eredeti hang is megér egy misét! Harmadikként pedig muszáj megemlíteni Györgyi Annát, aki minden gyöngédségét és törékenységét belevitte az írónő szinkronjába, így az eredetihez képest nekünk egy sokkal lágyabb, érzékenyebb Magda mutatkozik meg, mint aki Martina Gedeck saját hangján beszél. 

Csűrjem-csavarjam még tovább, vagy elég világos, hogy ha valaki kíváncsi rá, inkább a könyvet olvassa el, s a filmnek a közelébe se menjen?