Szepesi Nikolett: Én, a szexmániás

forrás: bookline.hu

Ügyeletes botránykönyv, én meg kíváncsi vagyok - következmény: elolvastam. Meglepő módon nem éreztem kényszert rá, hogy mindenestől elutasítsam, mindenesetre erős fenntartásokkal sem tartom ajánlottnak. 

Ami tetszett: Ugyan sokak szerint gusztustalan dolog a világ elé tárni a hálószobatitkokat, most mégis éreztem némi elégtételt amiatt, hogy ez a kicsit egyszerű gondolkodású lány, aki annyi nős/kapcsolatban élő szuperkannal jött össze, most végre letöri a pasik szarvait, akik eddig szabadon, mindenféle gátlás és lelkiismeret-furdalás nélkül vittek szobára mindenkit, aki élt és mozgott (hiszen az, gondolom, kétségtelen, hogy annak ellenére, hogy Niki az első, aki ezeket a "románcokat" felvállalja, azért az említett népszerű sportolók nagy része ugyanezt műveli, csak éppen pasiktól ez kevésbé megbotránkoztató). A másik, amiben bátornak tartom, a masszőrös-molesztálós ügy. Nyilván nem voltam mellette, és lehet, hogy volt túlzás az elmeséltekben, de pont azért, mert egy gyereklánynál, főleg, ha kénytelen utasításra félmeztelenül masszíroztatni magát, már az is kiveri a biztosítékot, ha egy vén hapsi nyálcsorgatva néz rá, éppen emiatt kellene különösen körültekintően bánni velük, egyetlen fél mondattal vagy mozdulattal sem szabad utalni semmi olyanra, amitől úgy érezheti, molesztálták. Aki erre nem képes, az ne foglalkozzon gyerekekkel.

Ami nem tetszett: Nagyon zavart az állandó ambivalencia a szerző könyvhöz való hozzáállásában. Egyfelől hirdeti, hogy mennyire vagány kislány, mindent elmond, nem szégyelli, amit tett, másfelől vagy hatszor leírja, hogy az édesanyja és a nagymamája még véletlenül sem olvashatja el a sztorit. Akkor most hogy van ez? Éppen a legfontosabbak előtt nem mer emelt fővel állni? Hol marad a vagányság? Aki felnőtt és szembenéz a múltja egy darabjával, annyira nyíltan, hogy ezt egy egész ország előtt ki is tárgyalja (ami kínos témák esetén nem feltétlenül kötelező...), annak egyszerűen a tiszta vizet öntés és az őszinteség természetéből fakadóan muszáj lenne, sőt, elsőként a legfontosabbak előtt kellene kimondani az egészet ahhoz, hogy hiteles legyen a felvállalás. Ennek folytatása a második "nem tetszett" pont: a felelősség folyamatos elhárítása. Egy felnőtt ember, aki döntései és azok következményeinek teljes tudatában éli az életét, nem keres folyamatosan magyarázatot és felmentést azért, amit tesz. Niki könyvében viszont mást sem olvashatunk, mint okkeresést arra, hogy miért történt mindez így, s hogy valójában ő micsoda szerencsétlen áldozat. Persze, szomorú és nehéz dolgokon ment keresztül, valószínűleg mindenki kiborult volna az apás-mostohaapás sztorin, a molesztáláson, s nehéz lehet elviselni a folyamatos feszültséget, a teljesítménykényszert is, és valahogyan nyilván ki kell ereszteni a gőzt. Oké. Még az is vállalható, hogy ő ezt állandó partnercserével kívánta megoldani - ha kölcsönös volt a vonzalom, és senki sem várt többet, lelkük rajta. De azt gondolom, hogy fölösleges ezért a fenti nyomorúságokat felhozni mentségül, mivel a döntést minden egyes esetben ő, Niki hozta meg, s lehetett volna más választása is. Az meg, hogy Facebook-generáció, meg mittudomén, gyors életritmus, és micsoda hibás a társadalom... Hát ebben is van valami, bár Niki 12-13 éves korában még pont nem a FB volt a menő, az inkább a mostani gyerekekre veszélyes, úgyhogy ha jogos is a felvetés, az ő helyében nem helytálló.

Amitől kibuktam: A legtöbb sztori viszonylag érdekes volt, egyfajta fura egyveleg a pasikról, férfiasságukról, csábítási trükkjeik néha viccesek, néha izgalmasak voltak, sőt, kifejezetten vagánynak tartottam, hogy legtöbbször maga Niki választott, vadászott, nem várta el, hogy meghódítsák, ha kellett neki valaki, azt megszerezte. Egy történet mégis szíven ütött, mert abban az esetben nem magát, nem is a pasit, hanem egy másik nőt alázott meg. Egy nős pasit csábított el, kihívásnak érezte, hogy meg kell hódítania, mivel a hapsi boldog kapcsolatban élt, nemrég született gyereke, szerette a párját, s neki, a saját megnevezése szerint "női b*szógépnek" muszáj volt ezt a férfit is megszereznie. Nem érzelem, nem szerelem hajtotta, csak az, hogy elvegye a másiktól. Sikerült is neki, s együttléteik után elégedetten vihogott magában, hogy milyen jó neki, hogy ő a "másik" nő. Ez szerintem ízléstelen és nőként vállalhatatlan. A másik, amire viszont a kiadónak lehetett volna szeme, mert nem biztos, hogy jó hírüket növelte: hogyan adhatnak ki, kedves Ulpius egy olyan könyvet, amiben ilyen sokszor, és ennyire nyíltan vállalja az író, hogy számos alkalommal mindenféle védekezés nélkül szexelt? Ha a szerzőben nem volt ennyi felelősségérzet, legalább az egyik felnőttben lehetett volna, aki a közelében tartózkodott.

forrás: life.hu

Leiner Laura: Szent Johanna Gimi

forrás: nyugat.hu

A recept látszólag pofonegyszerű: tizenévesek, kamaszkori problémák, egy helyes srác, egy bénázó csaj, plusz egy saját szabályrendszerrel bíró környezet, adott esetben egy budai elitiskola, ahová olyan szakkört és tantárgyat pakolhat be az író, ami csak megfelel karakterei elképzeléseinek, s máris kész a kasszasiker, a nagy sztori, a lányszíveket évekig megdobogtató, rongyosra olvasott, nagybetűs KÖNYV. Bejött ez már eddig mindenkinek J.K. Rowlingtól kezdve Stephanie Meyerig, akik csak nyomokban használták a fenti kliséket, s nagyot tarolt vele Mag Cabbot, A neveletlen hercegnő szerzője, akitől aztán még kész fordulatokat is átvett Leiner ("Köszike, puszika!" - No comment...), azonban valahogy mégsem sikerült nálam befutnia. A tiniszíveket, persze, annak rendje és módja szerint a marketing szempontoknak megfelelően gondosan kikövezett úton azért elérte, annyira, hogy az utolsó kötet megjelenése valóságos hisztériába torkollott, s gondoltam, ezen a szuper hétvégén végre eljött az idő, hogy én megismerkedjem Magyarország aktuális kedvenceivel. 

Hát, ha nagyon elcsépelt akarnék lenni, jöhetnék a klasszikus idézettel, hogy "kicsi is, sárga is, de legalább a miénk", de igazából még ez sem tudott jobb kedvre deríteni olvasás közben. Egyszerűen nem értettem az első kötetet olvasva, hogy miért is született meg ez a könyv? Mit keres a papíron ez a rengeteg értelmetlen sor, ami végül nem vezet sehová, nem mesél el semmit, nem állapít meg semmit, még csak nem is jellemez igazán, egyszerűen csak... csak van. A fent említett három sikeres szerző alapvetően azért tudott egy tinikönyvvel elérni milliókhoz, mert a sokszor banális történetek mögött nyomokban némi tartalmat, és mellé jókora érzelmi töltetett tudtak elénk tárni, magyarul lehetett jókat nevetni és olykor sírni is rajtuk, képesek voltak megérinteni és be is nyomni ezeket a kapcsolókat, mégha hatásvadász módszerekkel is, de sikerült, s ha nem is életünk meghatározó olvasmányai a HP-könyvek meg a vámpír sztorik, azért kamasz(lány)ként vállalható olvasmányok. Ezzel szemben a Szent Johanna Gimi első kötetében csak úgy megtörténik minden, magától értetődik minden, s gyakorlatilag csak annyira váratlan és izgalmas egy-egy fordulat, mint a papucsállatkák nemi élete. Hőseink új iskolába kerülnek, a főszereplő csaj országos hírű kétbalkezes, ennek ellenére mégis felvették az elit gimibe, ahol hamar az olvasókör meghatározó alakja és az iskolaújság elismert szerkesztője lesz, sőt, még az osztály szépfiúja is felfigyel rá, miközben két legjobb barátja végig mellette áll, hogy érzelmi viharai között támogassák, mi pedig csak azon izgulhatunk, hogy egy-egy utalás mikor válik eseménnyé. Nincs tétje a versenyeknek, nincs izgalom a bál előtt, nincsenek szégyellős szemezések és tenyérizzadós dadogások, még csak egyetlen érdekes karakter sem jelenik meg, semmi. Egyszerűen olyan érzésem volt olvasás közben, mintha egy számítógép írt volna egy divatos hatású, népszerűnek szánt könyvet bizonyos sablonszereplők, sablonhelyszínek, sablonérzelmek és sablonesemények alapján, de gondolat és érzések híján. 

forrás: bookline.hu

Azt meg aztán végképp nem értettem, hogy minek indul el bizonyos szálak alapján, ha végül azoknak nincs funkciójuk? Csak egy példa: a helyszín francia tagozatos, országosan elismert hírű elit iskola. Jó hírű suliknál alapkövetelmény, hogy nem lehetsz totál zokniagyú, tehát mit keres a sztoriban Virág? Nem igazán lehetsz bukott, lusta dög, tehát mit keres itt Cortez? És amúgy is, létezik ma még egyetlen, átlag általános iskolában nevelt tinédzser, aki franciául tökéletesen dumál, angolul meg egy szót sem tud kibökni? Tehát mit keres itt a főszereplő Reni? Olvasás közben először azt vártam, majd magától elragad a történet, aztán a felénél elkezdtem figyelni, kombinálni, reménykedni, hogy csak lesz valami izgi, valami sztori, sasoltam a perzselt szívű fiatalok minden mozdulatát, hogy majd tuti ő vagy ő lesz, akire eddig nem figyeltem, és meg fog lepni, jön valami váratlan fordulat, ami az egész lapos történetet feldobja, csak vártam, lestem, figyeltem... aztán egyszercsak vége lett. Komolyan mondom, zavarba jöttem, s rögtön neki is láttam  a második kötetnek. Aztán a negyedénél mindenestől letettem. 

Nem tudom, hogy a kiadónak vagy valamilyen mentornak van-e felelőssége beleszólni, mielőtt egy-egy könyv nyomdába kerül (nyilván ez nem az a kategória, aminek minden szaváért vért izzadt a szerző, ezért egy hangot sem változtatna rajta), mindenesetre nem ártott volna, ha többen ránéznek a "műre", mert ez ebben a formában zajos (kassza)sikere ellenére is kínos.